Bejelentés


Anime-subete Anime,kawaii,kirei!









Üzenőfal


Név:

Üzenet:



Szavazás




Mindent japánról

A gésák:

Világszerte a gésa szó mindenekelőtt egy jelképre utal, nem hivatásra. De vajon milyen jelképre? A XIX. században a Nyugat először került közelebbi kapcsolatba Japánnal, s azóta a művészek és írók ezerféleképpen képzelték el a gésákat és tevékenységüket: a férfiak simulékony, álomszerű játékszerének, tragikus hősnőnek, vagy éppen a Kelet misztikus ismeretekkel felruházott küldöttének. A XX. század nyugati embere által Japánról alkotott képnek, a Fudzsi-hegy mellett meghatározó eleme a gésa, akiben egyúttal a hagyományos keleti szépségideál megtestesülését vélik felfedezni. A gésák modern arculatának megteremtésében mérföldkövet jelentett Arthur Golden 1997-ben megjelent regénye, az Egy gésa emlékiratai. A kevesek közül is csak kevesen dicsekedhetnek a hagyományos művészetek oly mértékű ismeretével, hogy a maga teljességében képes legyen felfogni a gésák előadásait. Jellemző ugyanakkor, hogy szinte lehetetlenség áttörni a „virág, és fűzfa” üvegfalát. A gésák egyik mondása pontosan meg is fogalmazza ezt a tényezőt miszerint „Nem fogadunk be új arcokat”. Számos történelmi filmben, és regényben szerepelnek gésák, ennek köszönhetően a Kiotóba látogató turisták szinte vadásznak rájuk, s nagy élvezettel fényképeznek ha meglátnak egy arra haladó gésát az utcán. A fiatal japán lányok előszeretettel öltöznek maikonak , s ezért a tudatlan külföldiek gyakran össze is tévesztik őket az igazi gésákkal. Azoknak a regényeknek, és moziknak a cselekménye amelyekben gésák szerepelnek, rendszerint a Tokugava- és Meidzsi- korszakban (1600-1912) játszódnak.A tény, hogy igazából nem sok külföldi ismeri a gésákat, csak felerősíti a japánok érzékenységét, amikor a külföldiekkel beszélgetnek a gésákról. A gésák élete sok más tekintetben is különbözik a mindennapok világától. A japán átlagember számára igazi elvarázsolt világ, melyben a nők parancsolnak, melyben a nők parancsolnak. Mint tudjuk ez a tényező szinte ismeretlen a japán társadalmi rendszerben, ahol a férfi az úr, és a nő feladata hogy szolgálja őt élete végéig.

A gésák viselete:

A „virág és fűzfa világa” sosem hitt a szűkmarkúságban, az anyagi korlátokban. A gésák viselete a legdrágább kelmékből, legnemesebb anyagokból készül. A ruhához, legyen szó bármilyen időszakról, szinte mindig hozzátartoznak a következők: mintás szatén, selyem, damaszt, brokátok, arany nyüstszár, aranyfonál, ezüstcérna, jáde, korall, teknőspáncél, gyémánt, ametiszt, achát, császárfa ( a lábbelikhez), valamint a nyugati világ számára ismeretlen kelmék. A kiegészítőkhöz további anyagok szükségesek: különböző minőségű merített papírok, puszpángfa a fésűkhöz, illetve papír selyem és bambusz a napernyőkhöz, legyezőkhöz, és kézitáskákhoz.
Az idősebb gésák parókát hordanak, amelyek általában importált igazi emberi hajból készülnek.

Az arcfestékekhez a történelem során, igen sokféle anyagot használtak fel.


A kimonók

A gésák minden tulajdonuknál többre tartják a kimonóikat, hivatásuknak e nélkülözhetetlen kellékét, és jelképét- amire gyakran úgy tekintenek mint saját lelkükre. Egy hagyományos japán kimonó megvarrásához tizenkét méter hosszú, és harminchét centiméter széles szövetre van szükség, (1 tan) van szükség , de a maikok és a geikok öltözéke kétszer ennyi anyagot fedez. A télvíz idején hordott kimonókhoz, akár három tan kelmét is elhasználnak. A viselet súlya néha megközelítheti a 20kg-ot ( egy maiko súlyának a felét). A nehéz kimonó könnyed viselése része a gésák tananyagának. Az obi (öv) megkötése egyszerre igényel kifinomult tudást, és fizikai erőt.
Nem véletlen hogy a legtöbb gésának öltöztetője van. A hanamacsi világa a kimonók körül forog. A ruhák tervezése, kiválasztása, ajándékozása, a fiatalabb gésákra való hagyományozása a mindennapi életük szerves részét képezi. A kimonók az obival, és a kiegészítőkkel együtt egyértelműen viselőjük státuszát jelzik a szórakozónegyedben. A maikok kimonói a fiatal nők hagyományos elvét tükrözik: elsősorban viselőjük fiatalságát, és szépségét igyekeznek vele kiemelni. A fiatal maikok kimonója gazdagon díszített, a rajta látható motívumok általában az évszakok változására utalnak. Minél magasabb valaki rangban, kimonója annál szolídabb díszítésű. Az idősebb maikók kimonóján kevesebb a díszítés, a geikóin pedig az obi fölött nem találunk díszítő motívumokat.
Ünnepek idején mind a maikok , mind a geikok első fellépésük alkalmával fekete kimonót díszítenek, amelyet öt-öt embléma díszít a ruha újjain, elől, és hátul. Kevésbé hivatalos alkalmakkor megengedett a színes, díszesebb, címeres kimonók viselete. A független geiko ruháját a családi címer , az okijában élő geikok, és maikok kimonóján pedig házuk emblémája díszeleg.
A hétköznapokon díszes, béleletlen pamutköntöst, (yukata) viselnek.
A gallér a gésák szolgálatban eltöltött idejét szimbolizálja. Gallér alatt egy levehető szallag értendő, melyet hátul, a kimonó nyakrészéhez varrnak. A maikok szallagja kezdetben vörös, majd idővel egyre több ezüstszálat hímeznek rá. A gallér átváltozása a vörösből, fehérbe azt jelzi, hogy a maiko geiková lépett elő.



Hajdíszek

A maikok díszes hajtűit (kanzasi) akár koronának is tekinthetjük. Általában két részből állnak: egy aprócska csokorból, és legalább fél tucat lelógó szalagból , amelyek évszázadok körforgását tükrözik. A hajdíszek szimbólumai visszaköszönnek a kimonók anyagain, és egyéb dekorációs kellékein. Egyetlen más kultúrában sem övezi olyan nagy tisztelet az évszakokat, mint Japánban.
A hajtű évről évre változik, s mindig az adott évbúcsúztató fesztivál motívumait használja


Január:

sárkányeregetés, és búgócsigázás mint hagyományos újévi motívum


Február:

az első virágfesztivál ünnepe, amelyen a szilvafa virágzását ünneplik, így a szilvafa virágai is előfordulnak.


Március:

a japánok az arnyszinű virágú repcét tartják a tavasz hírnökének


Április:

a hónap jellegzetes virága a csersznye, amelyet megszállott tisztelettel öveznek


Május:

motívumai a lilakác, és az írisz


Június:

párás esős hónap, a nyírkos idők elmúltát hortotezia, és fűzfa díszítésű hajtűkkel igyekeznek siettetni


Július:

sor kerül a híres Gion fesztiválra, amikor a hanamacsik új hajtűket terveznek


Augusztus:

a hónap szimbóluma a hajnalka


Szeptember:

a kínai harangviráot (kikyo) fűzik elegáns, lila, és fehér szinű fejdísszé, az ősz kezdetére utálva


Október:

a hónap jelképe a krizantém,ami egyben a császári család címervirága is


November:

a novemberi hajtűkön a rozsdabarna juharfaleveleket használnak díszítésként


December:

a japán újév jellegzetes étele a kerek, és kemény rizsfelfújt, a decemberi hajtűk szalagjait kézjegyükkel látják el. A szalagok álját emiatt üresen szokták hagyni


A lábbelik:

Japánban hagyományosan igen sokféle lábbeli létezik. A különböző viseletek egyaránt tükrözik a tisztséget, a foglalkozást, vagy az egyéni ízlést. A maikók lábbelije azonban egyedi: a tíz centiméter magas, császárfából készült fapapucs(okobo) elárulja, hogy viselője egy külön osztályba tartozik.

A geikok getáját szintén császárfából készítik, de alacsonyabb és egyszerűbb: sima falap, két fakockával. Ahogyan szerte japánban a „virág és fűzfa világá”-ban is az a szokás, hogy a lábbeliket a szobába lépve levetik, és kint hagyják a bejárat előtt.



Gyerekdivat:

Azért a többségben levõ állami általános iskolák tanulói egyenruha nélkül is éppen eléggé egyöntetû látványt nyújtanak. Ott van mindjárt az iskolatáska. Bõrbõl készült, ormótlan hátitáska, egy magyar elsõosztályos könyveinek felét sem tudná elhelyezni benne. A méret minden korosztálynak azonos, a fiúké fekete, a lányoké piros színû. Mivel azért a japán gyerekek is éppen elég holmit hordanak magukkal naponta az iskolába, tornaruhát, festõkészletet, hangszert, stb., ezt az extra terhet már a kicsik is külön szatyorban cipelik magukkal. Ezután bizonyára meglepõen hangzik, de ennek az egyentáskának a viselése egyáltalán nem kötelezõ! Lehet kapni ugyanezt színesben is, sõt, a mieinkhez hasonló iskolatáskát is láttam - boltokban. Azonban nemhogy ezeket a "rebellis" táskákat nem viselik a gyerekek, de még a szatyruk is teljesen egyforma.

A kisgyerekek öltöztetésének alapelve azon a félreértésen alapul, hogy egy gyerek minél jobban fázik, annál egészségesebb lesz. Ezért a legnagyobb hidegben is, a fiúk többnyire rövidnadrágban, a lányok szoknyában járnak. Már a zokni viselése is kényeztetés, gyakoribb a mezítlábra húzott tornacipõ. Kabát, sál, sapka gyerekeknél ismeretlen fogalom, még nulla fok körül is. Az egyetlen engedmény a lányokon a dupla bugyi. A csecsemõk zöme is mezítlábas és sapkátlan a legnagyobb szélben és hidegben is, miközben anyuka bizony jól felöltözik. Hiába azonban a korán kezdett edzés, szegény gyerekek idõnként majd megfagynak.

Hogy ez a furcsa edzés nem mindnekinél válik be, azt az is bizonyítja, hogy a gyerekek zöme kora õsztõl késõ tavaszig egyfolytában taknyos és köhög. Ez azonban senkit sem látszik zavarni Kétségtelen, hogy könnyû fel-le venni - a gyerekek az óvodában ahányszor beszaladnak a terembe, lerúgják cipõjüket, de leveszik a vonaton is, ha az ülésre feltérdelnek, és az iskolában is a bejáratnál cipõt váltanak, évszaktól függetlenül. Ezért aztán gyorsan be kellett látni, hogy az otthonról hozott fûzõs, csatos gyerekcipõink itt teljesen használhatatlanok. Szélesen elterjedt még a tépõzáras sportcipõ is, használaton kívül helyezett tépõzárral. Kiugrás, beugrás. Ha egy beugrásnál a láb nem kerül azonnal a helyére, néhány földberúgás biztosan használ. A cipõk persze hamar tönkremennek, Japánban a gyerekek általában nem kinövik, hanem elrongyolják azokat. Az alkalmatlan cipõnek biztosan van része abban, hogy annyi a csámpás, hibás járású gyerek.


A japán nők öltözködése:
Tradícionális viselet - a kimonó

No és hogyan öltöznek a japán nõk? A Sógunon nevelkedett magyar olvasó biztosan rávágja: "hát kimonóban járnak, nem?" - És nem is téved nagyon, mert haladás ide, japán technikai csodák oda, a tradicionális öltözködés megmaradt. Igazán fontos ünnepeken és alkalmakkor, esküvõn, templomban, összejöveteleken még a fiatalok közül is sokan nagyon szívesen viselnek kimonót. November 15-én, a 7-5-3 évesek hagyományos ünnepén a kislányok, de még az ünnepelt fiúk is kimonóban zarándokolnak el a szentélybe családjuk kíséretében, és ilyenkor természetesen anyuka és a nagymama is kimonót visel. Fiatal lányok pompázatos kimonóparádéja figyelhetõ meg január 15-én, a 20 évesek ünnepén is.

Amikor mi otthon megjegyezzük egy ruháról, pongyoláról, hogy "kimonó szabású", nem is sejtjük igazán, mennyire keveset tudunk az igazi kimonóról.

Maga a "kimonó" szó azt jelenti: "az a dolog, amit felveszünk". Valójában azonban ez nem ilyen egyszerû. A kimonó felöltése a selyem alsó kimonóval kezdõdik, aminek színe harmonizál a felsõ selyemkimonóéval. Van külön téli és nyári viselet, a téli kimonó egészen vastag. Van hétköznapi és ünneplõ is, amely nem attól az, hogy tulajdonosa úgy dönt, hogy ezt fogja ünnepélyes alkalmakkor felvenni. Szigorú szabályok vonatkoznak színre, mintára egyaránt, mikor mit kell viselni. Az obi, az egészen vastag selyemöv, mell alatt kezdõdik és köldökig ér, rögzítésében több vékonyabb öv is segít. Az obi felöltése mûvészet. A legtöbb nõ nem is tudja egyedül obiját szépséges masniba elrendezni. Sokakat éppen ez tart vissza a gyakori kimonóviseléstõl, no meg az a tény, hogy igen drága a tisztíttatása.

No, de a kimonóhoz speciális lábbeli is dukál, gyönyörû selyem papucs, amelynek színe, mintája természetesen illik a kimonóhoz, formája pedig ahhoz hasonlít, amit mi "vietnami papucs" néven ismerünk. Ehhez azonos anyagból kis táska jön, a papucs alá pedig olyan zoknit vesznek fel, amin a nagyujj külön van a többitõl, hogy a papucsba bebújhassanak. Télen a kimonó fölé azonos szabású,. de rövid köpeny kerül, a selyempapucsra pedig átlátszó mûanyag védõ.

A kimonót nemcsak felvenni, viselni sem könnyû. Az obi iszonyúan szorítja az ember hasát (már akinek van), a szoros ruhában alig mer lépni, a papucsviselés meg éppen egy külön szám! Ettõl volt a Sógunban a nõk járása mulatságos tipegés. Ugyanígy járnak a mai Japán asszonyai is kimonóban az utcán, a metróban, színházban, boltban, mindenütt.

Mindeme nehézség ellenére, majdnem minden japán nõnekl van kimonója, a tehetõsebbeknek 10-20 darab is.

Barátaink éppen a harmadik gyereküket várták. Két lány már volt, és azt, hogy miért szeretne harmadiknak fiút, az atya így magyarázta:

- Két lánynak még csak megveszem valahogy a kimonót, de egy harmadik már tiszta anyagi csõd lenne!

Ha lényegesen ritkábban is, de a fiúkra is kerül kimonó olykor. És az sem olcsó mulatság. Tanúi is voltunk, amikor az említett 7-5-3 évesek ünnepén az egyik család tagjai, miután kijöttek a szentélybõl, félrevonultak a szentély háta mögé átöltözni, hogy a 7 évesrõl az 5 évesre adják rá a közös kimonót, és így térjenek vissza másodszor is.


Még több a kimonóról:

A kimonó szó szerinti jelentése dolog (mono) amit viselünk (kiru).Japánban az öltözet az ország klímájának megfeleően alakult ki.Az ősidőkben két részből egy alsóból, és egy felsőből állt, amit deréknál kötöttek össze. Később egyetlen bő ruhadarabbá vált, széles ruhaujjakkal, hogy elég szellős legyen a forró, párás nyáron.Télen az öltözködést úgy oldották meg, hogy több réteg kimonót húztak. Ez a” rétegező” jelenség a Heain-korban teljesedett ki, mikoris az udvarban élő hölgyek már tizenkét réteg kimonót viseltek ünnepi alkalmakkor .Ebből ered, hogy a színekre és a színek kombinálására olyan nagy hangsúlyt fektetnek máig.

Mintegy kétszáz szabály határozta meg, hogy milyen színeket, mikor lehetett egymással kombinálni. Ezeknek a szabályoknak nagy része még ma is tovább él: most is tanácsos novenbertől februárig a szilvavirág árnyalataunak megfelelő kimonót (ume gasane) hordani, éppúgy ahogy márciusban és áprilisban levendulaszínű, kék bélésű kimonót ( fudzsi gaszane), és ahogy nyárra a bélés nélküli nyári kimonót (beni hitoe) ajánlott. Az évszakoknak megfelelően változó ruhaszín azt mutatja, hogy a japánok mennyire tiszteletben tartják a természetet, és hogy annak legapróbb változásait megismerve hogyan idomulnak hozzá. A kimonók A kimonók természet ihlette mintái és az egyes növények színárnyalatának megfelelő színei is azt jelzik, hogy a japánok mennyire közeli kapcsolatban vannak a természettel. Cseresznyevirág-mintás kimonót senkinek sem jutna eszébe viselni télen. Ezt csak tavasszal viselik, és csak akkor, amikor a természetben is virágoznak a cseresznyefák.Télen vagy havas tájat ábrázoló, vagy szilvavirágmintás kimonót viselnek, nyáron pedig az óceán hullámai vagy a juharfa vörös levelei jelennek meg a ruhákon. A koromogae jelentése: a ruhák évszakok szerinti váltása. Ez már Godaigo császár uralkodása idején (1318-39) hivatalos előírássá vált az udvarban élő emberek számára, akik nemcsak az öltözéküket, hanem életük minden egyes részletét az évszakoknak megfelelően irányították. Ez az udvari szokás beszivárgott, és elterjedt az alsóbb rétegek között is, és a Meidzsi-korra szinte minden japán betartotta. Ma a komonót a japánok többsége csak ünnepi alkalmakkor, évente két-háromszor hordja. Az egész országban alig akad pár pár mester, aki most is kézzel készíti el a kimonót. Szerncsére vannak akik nem szeretnék, hogy Japánnak ez az egyik legmeghatározóbb jelképe eltűnjön, köztük elsőként kell megemlíteni Norio Jamanakát, aki 1964-ben létrehozta a Szódó Kimono Akadémiát, és akinek könyve, a The book of kimono ( Kodasha Internatiomal Ltd., 1982) alapján a továbbiakban bemutatásra kerül a kimono és a kimonó viselésének szabályai.


Óvodai,iskolai viseletek:

Félreértés ne essék, a keménykalapot nem társadalmilag elismert, tisztes üzletemberek viselik, hanem - óvodások. Japánszerte a magánóvodák 4-6 éves csemetéi minden reggel felöltik a kötelezõ egyen-keménykalapot, a barna vagy sötétkék szövet egyenkabátot, az azonos színû egyen-rövidnadrágot vagy egyen-rakottszoknyát. Ehhez egyforma fehér blúzt, fehér térdzoknit és sportcipõt vesznek. Mind- ezt általában sárga színû mûbõr oldaltáska, vagy pici fekete hátitáska egészíti ki.
Nem mondom, a látvány kellemes, amint ezek az elegáns kis hölgyek és apró urak csoportokban lépdelnek az óvoda felé, de belegondolni, hogy aztán egész délelõtt benn az óvodában is ugyanebben az öltözékben játszanak ... Mindössze egy kis hátulgombolós köpenyt húznak a ruha tetejére, de ez nem menti meg a mamákat a folytonos mosástól, vasalástól. Nyáron a szövet egyenruhát világos színû vászon ruhácska illetve ing váltja fel, a keménykalap helyébe pedig nem kevésbe kényelmetlen szalmakalap kerül, vastag fekete szalaggal. A fehér térdzokni és a tornacipõ marad.

Az általános iskolákban csak a magániskoláknak van kötelezõ egyenruhájuk. Ez nagyon hasonló az óvodaihoz. A középiskolától kezdve az élet komolyodik - az uniformis most már az állami iskolákban is kötelezõ! Persze, ott nem neves ruhatervezõkkel terveztetnek, amint azt mind gyakrabban a magániskolák vezetõje teszik.

Ennél a korosztálynál ugyanis, hiába küzdenek ellene a szülõk és a tanárok, az öltözködés Japánban is központi kérdés. Egy-egy iskola népszerûségét ugrásszerûen megnöveli a csinosabb egyenruha. Ettõl nagyobb lesz a túljelentkezés, igényesebben lehet válogatni a felveendõ tanulók között, ezáltal még a gyenge iskola színvonala is emelkedik. Lám, mi mindenre jó a ruha! (A tanári kart, persze, nem lehet Chanellal átterveztetni).

Egyelõre azért még gyakoribb a mindennapi használatban kifényesedett, formájából kiment sötétkék rakottszoknya, amit az élelmes lányok vagy "leeresztenek", és a boka fölött 3 cm-rel viselnek, vagy derékban megtekernek (60-as évek tinédzserei, emlékeztek a módszerre?), amitõl a szoknya alja térd fölé kerül ugyan, de ettõl a lányka csöppet sem lesz sikkesebb. Ehhez jön a fehér blúz és egy alaktalan blézer, vagy a sötétkék matrózblúz zöld, esetleg bordó nyakkendõvel és sújtásokkal. Lábukra pedig az elmaradhatatlna tornacipõ, bokazoknival vagy legyûrt térdzoknival.

Van, ahol elõírás a fekete cipõ, de gondos utánajárással abból is ki lehet választani a lehetõ legtramplibbat, vastag fûzõvel.

A legények divatja sem szebb a lányokénál. Egyfajta ruháról sokáig azt hittem, hogy a jokohamai boyszolgálat egyenruhája. Egy idõ után feltûnt azonban, hogy ezek a boyok mindig csoportosan járnak, fekete aktatáskával! Ezt az öltözéket szegény gyerekek 40 fokos kánikulában is viselik, legfeljebb a mûanyag nyakbetétnél kigombolják a fekete aranygombos szövetkabátot



A japán kertek:

A japán kertek tervezői arra törekszenek, hogy az általuk tervezett kert hűen ábrázolja az érintetlen természetet, az egyszerű romlatlan szépség értemét fejezzék ki vele. A stílusa azért ellentétben áll azzal amit egy nyugati kert hírdet, amely arra számít, hogy ő azaz a kert ékes díszítése szépíti majd meg a természetet.
A japán kert három fő stílusa; Tsukiyama, Karesansui, és Chaniwa.

Tsukiyama: ebben a stílusban elrendezett kertben a dombok, tavak, és vízesések teremtik meg a tökéletességet.



A japán fürdők:
Gyógyító fürdőzés:

A japán hagyományok egyik gyöngyszeme. A fürdők szertartása a test és a lélek tökéletes összhangjának fenntartását, a test gyógyítását célozza meg. A szokás kialakulását elősegítette, hogy a szigetországban rengeteg gyógyvizű forrás ("onsen") található, az intenzív vulkáni működésnek köszönhetően.
Több mint kétezer fürdőhely várja a regenerálódni, pihenni vágyókat, melynek többsége a hatalmas Honshu sziget közepe táján lévő vulkanikus területen található. A különböző helyeken fellelhető gyógyvizek ásványianyag-tartalma a geológiai adottságoktól függ, ezáltal a legkülönfélébb problémák kezelésére alkalmasak. Legtöbbjük kénes, és legfőképpen a betegség vagy baleset utáni regenerálódás folyamatára gyakorol jótékony hatást.
A vizekben való megmártózás a XII-XIX. században, a férfiak körében terjedt el először. Miután a férfiak leginkább egyedül indultak útnak, különböző szórakoztató szolgáltatások jelentek meg ezekben a körzetekben. Ahogy telt az idő, természetesen az "onsen" vizek nők, és manapság a síelők által is sűrűn látogatott helyekké változtak, tekintettel a japán síparadicsomok körzeteiben található gyógyvizek sokaságára.
A vízben való megmártózás csaknem szertartás. Miután egy külön helyen lemosdottunk, az alig 30 fokos gyógyvízben nyakig elmerülve teljesen ellazulunk. Majd ezután, még vizesen magunkra öltünk egy "yukatát", egyfajta pamut kimonót. Azonban a tökéletesség elvét követve találhatunk még ennél is hatásosabb ellazulási formát: a "rotemburo" fürdők a szabad ég alatt találhatók, így a fürdőzés gyönyöreit a nyugodt, békés táj élvezetével ötvözhetjük.



A japán babakultusz:

Az ősi időben a japánok, vallásos szertartásokhoz, ősi rítusokhoz készítettek babákat agyagból, vagy papírból. Emellett ilyen babákat helyeztek a nemes harcosok, és királyok sírjaiba is.
A különböző fesztiválokra készült babákat évről évre újították, másképp díszítették, öltöztették fel mint az előző években.

A babákat nem csupán fesztiválokra gyártják, hiszen egyaránt megtalálhatóak a művészeti létesítmények, és az ajándékboltok polcain is. A Gosho babák készítőinek eredeti célja az volt, hogy ajándéktárgyként kerüljenek az üzletek kirakatába ezáltal díszítsék a belváros kirakatait.
A Saga babák azok a gazdagon díszített babák, amelyeket először buddhista papok készítettek.
A Kyô babák híresek a nagyszerű, különleges-szövött viseleteikről, és Hakata babák pedig a szép kialakításukért. A legelterjedtebbek mégis a Kokeshi babák, amelyek hengerelt fából készülnek, és japán minden városának kerületében megtalálhatóak.

Karesansui. Ez a kertépítési stílus a Muramachi korban alakult ki, a Zen hangulatát, spiritualitását használva alapul. Ebben a stílusban homokot vagy kavicsot használnak arra, hogy képviselje a folyókat vagy a tengert.


Japán harművészet:
Ju-Jitsu:

Közös ős?

A japán harci művészetek már a legrégebbi időkben is, fegyvertelen formák köré csoportosultak. Gyakran egészítették ki, azonban a fegyvertelen formákat eszközhasználattal, és előfordult ez fordítva is, hogy a fegyveres harcos - ha arra a helyzet kényszerítette - puszta kézzel küzdött tovább.

A budo sportok történetével foglalkozó kutatók között igen sokan vannak, akik újabb és újabb adatokat tárnak fel a feltételezett "közös ős" eredetére vonatkozóan. Van, aki Indiából, s akadnak, akik Kínából indulnak el felfedezni a budo történelmet.

A "közös ős" teóriában lehet némi igazság, mert például az eredeti karate igen közel áll a ju-jitsuhoz, ha nem annak okinawai formája. A "te": kéz művészete kétségkívül okinawai eredetű, bár - amelyhez Okinawa is tartozott - nagyjából ugyanazokat a technikákat, formulákat tartalmazta, mint a japán harci művészetek. Az okinawa-te-nek feltehetően két fő vonulata volt. A shuri-te, amely Temari és Shuri városok körül fejlődött, és a shorei-te, amely a Ryukyu-szigetek fővárosa, Naha vidékén alakult ki. A két stílus nemcsak keletkezési helyét, de funkcióját tekintve is különbözik.

A shuri-te művelői a gyorsaságot hangsúlyozták, természetes mozgásokkal és légzéstechnikával. A shorei-te hívei, ezzel szemben, a keménységre helyezték a hangsúlyt, kidolgozott mozgásokkal, amelyeket biztos, erős állásokból hajtottak végre. A goju-ryu és az uechi-ryu származnak a shorei-te metódusból.

A "te" művészetének minden eredeti okinawai rendszerében találunk dobástechnikát, alkalmaznak kulcsokat és fogásokat, hasonlóan a ju-jitsu módszeréhez. Minden japán és okinawai karate rendszer három iskolában: a shorin-ryuban, az uechi-ryuban és a goju-ryuban gyökerezik.

A XIX. Század végén az okinawa-te, mint karate-jitsu vált ismertté. A karate-jitsu sokféle ju-jitsu úthoz hasonlít. Ami azonban leginkább állandó benne az az, hogy hangsúlyozottan előnyben részesíti az ütés-, rúgástechnikákat a dobások és a kulcsok alkalmazásával szemben.

Japánban a ju-jitsu befolyásolta a karate fejlődését. Ugyanis a nagy mesterek szinte mindegyike foglalkozott ju-jitsuval és mesterfokozatot is elértek ebben a harci művészetben. Például Minoru Mochizuki, a Yoseikan budo megalapítójának magas fokozata volt daito-ryuban, shinto-ryuban és kito-ryuban is. A wado-ryut, vagy ahogyan néha nevezik, wado-kai-t, professzor Ohtsuka alapította, aki kora ifjúságától gyakorolta a shinnoshindo-ryu ju-jitsut.

Young-Choi - egy koreai férfi -, akit ma a Harci Művészetek baráti társaságában Masutatsu Oyamaként ismernek, más, őt érdeklő művészetek között japán kempot, vagy kakuto-jitsut is tanult. Valójában az a Sasegawa Shigero nevű ju-jitsukáról szóló legenda, hogy hogyan állított meg és győzött le egy teljesen kifejlett bikát, sarkallta Oyamát az erőgyűjtésre, hogy megtegye ugyanazt, amit nagyhírű elődje.

Sorolhatjuk tovább a nagymestereket. Például Richard Kim, aki mint Kataro Yoshida tanítványa, végbizonyítványt kapott daito-ryu aiki ju-jitsuban.

A yoseikan-ryu, wadu-ryu és a kyokushinkai iskolák - legalábbis fejlődésük egy részéért - a ju-jitsuban járatos alapítóiknak mondhatnak köszönetet.

A koreaiaknak szintén megvan a saját ju-jitsu művészetük, melynek sajátos szempontok szerinti szűkített, illetve másik oldalról kibővített formája mintegy "válasz" a karatéra. Dr. An Ja San, koreai történetíró a "Chosun Moo Sa Yongoong Jun"-ban (A koreai Harci Művészetek története) leírja, hogy a "Yoo Sul"-t - a ju-jitsu koreai megfelelőjét - az ősi harcosoknak, a "Hwa Rang Do"-knak - a szamurájok koreai megfelelőinek - tanították. A "Yoo Sul" sokféle néven volt ismeretes, beleértve a Tek Kyon-t és a Sooabk-gi-t. 1955-ben a taekwon-do nevet választották a koreai harci művészetek meghatározására. Megalapítója Choi-Hong-Hi, akit Oyamához rokoni szálak fűznek, annak idején szintén foglalkozott a "Yoo Sul"-lal, tehát a Ju-jitsuval.

A takwon-do lényegében a "kéz és láb küzdelmének művészetét" jelenti.

Szintén koreai a "Tang Soo Do", melynek művészetét Hwang Kee dolgozta ki 1945-ben, a Tae-kyon és a Sooabak-gi kimerítő tanulmányozása után. Alapított egy intézetet a Kyoto Butokukai mintájára, ahol Tang Soo Do-t tanított. Alapítványa neve Moo Duk Kwan, ami annyit jelent: Harci Erény Intézete.

A hapkido-nak talán még szorosabb a kapcsolata a japán ju-jitsuval, hiszen ez a ju-jitsu daito-ryu stílusából kifejlődött technikák és a koreai Taek Kyon szintézise. Alapítója, Yung Sal Choi, Japánban tanult.

Természetesen több Harci Művészet ju-jitsuval való kapcsolata még egyértelműbb. Gondolok itt, például Morihei Ueshiba-ra, aki az aiki-jitsut tanulta és nevezte el rendszerét Aiki-do-nak. Jigoro Kano, a judo megalapítója, szintén ju-jitsu ryukból merített.

(Részletek: Kelemen István 5. dan "Ju Jitsu a modern önvédelem útja" és a "Ju Jitsu nem csak nőknek" című könyveiből)

Nincs mindenki tisztában azzal, hogy a Ju-Jitsu mint művészet, mit is takar, a szó mit jelent, nekik mondom el amit a Ju-Jitsuról tudni érdemes.

A Ju-Jitsu szó szerinti fordításban "lágy művészet"-et jelent. A "Ju" (dzsiu) szó lágyságot, finomságot, engedést, hajlékonyságot, rugalmasságot takar. A "Jitsu" (dzsitcu) értelme művészet, tudomány, hagyomány vagy fegyelem.

Ahogy fentebb olvashatjuk, a Ju-Jitsuban többféle iskola és irányzat működik. Ilyen elnevezésekkel találkozhatunk: juko-ryu, shinto-ryu, kito-ryu, hakko-ryu, stb. ...

Mit is jelent ez a "ryu" ?

A ryu nem harci művészeti iskolát takar pusztán, hanem inkább módszerét vagy hagyományát a harci gyakorlatnak. Néhány ryu-tanítás kiemelkedett bizonyos harci művészeti formák közül és ez által ismertté vált. A mesterek ezeknek a ryuknak neveket adtak, hogy megkülönböztessék saját Ju-Jitsu módszerüket a többiekétől. Ezek az elnevezések kétféleképpen jöttek létre. Az egyik; hogy kezdetben a technika, amit gyakoroltak, kínai eredetű volt és az iskola egyszerű japán kiejtését alkalmazta a megfelelő kínai kalligrafikának ( pl. Po-Ting-Shu így lett Hotei-Jitsu ). A másik; a "tisztán" japán iskoláknál, hogy a mesterek speciális szavakat vettek fel, amelyek kifejezték yawara stílusuk koncepcióját és művészetük alkalmazásának módját.

A Ju Jitsu elnevezés magában foglalja a test-test elleni harc, mint pusztakezes, mint fegyveres módszerét. Éppen ezért a régi korokban a Ju-Jitsunak két fő funkciója volt: az egyik képessé tenni az embert, hogy fegyvertelenül letartóztasson, vagy megbirkózzon más fegyvertelen személlyel vagy személyek csoportjával. A másik, képessé tenni az embert, hogy megszerezze az előnyt a küzdelemben az ellenfele felett az után is, hogy elvesztette vagy félretette fegyvereit. A fegyver-fegyver elleni küzdelemben a harc során pedig fogásokat is alkalmazzon a győzelem érdekében.

A korabeli képzés része volt - a legfőbb szerepet játszó pusztakezes védekezés mellett - például az úszás fegyverrel ( suiei-jitsu ), és az eszközök használata: dárda ( naginata ), tüske ( shaiken ), dobócsillag ( shuriken ), vasbot ( jutte ), bot ( bo ), stb. alkalmazása.

A pusztakezes képzés mellett a fegyverek használata rendkívül kifinomította a fogás-módszereket. A Ju-Jitsuban az ember megtanulta, megismerte korlátait és kétszer is meggondolta, hogy lefegyverezzen egy katonát, aki kardot vagy dárdát használt, hacsak élete nem volt komoly veszélyben és az ellenállás elutasítása nyilvánvalóan halálához vezetett volna. Többek között itt találjuk a különbséget a Ju Jitsu és a modern Budo önvédelmi formák között.

A Ju-Jitsu állandó útkeresés, nyitott rendszer, amely alkalmazkodik a mai ember megváltozott testkultúrájához. A Ju-Jitsu hasznosítani igyekszik a modernkor új, tudományos ismereteit, vívmányait nem ragaszkodik feltétlenül a tradicionális formákhoz, technikákhoz.

Ha a mostani Ju Jitsu módszernek egy tartalmi kivonatát készítenénk el, az nagy vonalakban így festene: eséstechnika, ütés- és rúgástechnikák, különböző álló- és földharc küzdelmi technikák, dobások és levitelek, fogások hárítása, elvezetések, lezárások, eszközös támadás elleni védekezés, eszközzel történő támadás és védekezés, több támadó elleni védekezés és ezek kombinációja, gyakorlatok életszerű helyzetekben, elsősegélynyújtás és élesztési eljárások.

Forrás: http:www.jujitsu.hu


Kyokushin karate:

Matsutatsu Oyama, a Kyokushinkai Karate megalapítója 1923. július 27-én (a régi japán naptár szerint június 4-én) született Tokióban. A koreai Szöulban kezdett iskolába járni. Gyerekként a kínai kempót tanulta. 17 évesen megkapta a 2.dan fokozatot. A világháború alatt repülős kiképzést kapott, de bevetésre már a háború vége miatt nem került.1947-ben részt vett a háború utáni 1. karate bajnokságon, amit megnyert.
1948-ban úgy döntött, hogy életét a karaténak szenteli. 18 hónapot töltött a chibai Kyosumi hegyen, ahol egymaga edzett, hogy tökéletesítse karate tudását és elmélyedjen. Életében különböző módon demonstrálta a kyokushin erejét. Ilyenek a bikákkal vívott küzdelmei. Puszta kézzel a bika ellen....Whiskys üveg nyakának leütése....
Az 50-es években többször meghívták az USA-ba tanítani. Hatalmas szervezetet épített ki a tanítványai segítségével. (Sigeru Oyama, M. Miura, Tadeshi Nakamura azóta kiváltak a kyokushinból és saját szervezetet alapított).Az 50-es évek közepén alakult meg Tokióban az Oyama dojo. Ez volt a kyokushinkaikan kezdete. Az alapelv: " 1000 napos edzésig kezdő, 10 000 napos edzés után bepillantás a karate mélységeibe".
Hatalmas energiával hatalmas világszervezetet épített ki. A világrészek sorra " nyíltak meg " a kyokushin előtt. Európa, Észak és Dél Amerika, Délkelet Ázsia, Ausztrália, Afrika.
Ő volt az, aki népszerűvé tette a "KARATE " szót a világon. Ehhez hozzájárultak könyvei, mint: " Mi a karate? "," Ez a karate ", "Dinamikus karate ","Az utolsó legerősebb karate" stb.
Sosai hagyományokat "alapított". 1975-ben megrendezték az 1. nyílt karate világbajnokságot. Azóta 4 évente
hagyománnyá vált. Többször járt Magyarországon is. A róla elnevezett IBUSZ-Oyama Kupákon, az Európa Bajnokságon.
Ezzel hozzájárult a kyokushin karate magyarországi, hatalmas népszerűségének a 80-as években.
1994. április 26.-án elment közülünk. Sírja Tokióban található.

" Soha ne add fel! "


Dojo kun eskü

1. Rendületlenül eddzeni fogjuk testünket, és lelkünket.
2. A Budo igazi útját követjük, így fejlesztjük képességeinket.
3. Szilárdan törekedni fogunk önmagunk legyőzésére.
4. Megtartjuk az udvariasság szabályait, tiszteljük előljáróinkat, és a rangban feljebb lévőket.Tartózkudunk az erőszaktól.
5.Követjük az emberiség tanításait, sosem feledjük az alázatosság igaz erényét.
6. Tiszteljük a bölcsességet, és az erőt, nem keresünk más vágyakat.
7. Egész életünkben a karate fegyelmével járjuk a kyokushin útját


Shotokan:
Gichin Funakoshi:

Gichin Funakoshi az okinawai királyi fõvárosban, Shuriban jött a világra. Születési éve

hivatalosan
1870, mivel egy vizsga miatt módosítania kellett, ugyanis az akkori szabályok szerint csak
1870-ben és azután születettek felvételizhettek a tokiói orvosi iskolába. Igaz, hogy politikai okok
miatt, amikor is felvételt nyert sem iratkozott be az iskolába.
Családja a shizoku (köznemesi) osztályból származott - családnevet eredetileg "Tominakoshi"-nak olvasták.Funakoshi koraszülöttként, a vártnál két hónappal korábban született meg, fejletlen volt és nem sok reményt fûztek életben maradásához. Gondozását nagyszüleire bízták. Mindenki meglepetésére azonban normális, egészséges kisfiúvá cseperedett. Nagyapjától tanulta a kínai klasszikusokat.

Funakoshi családja nyomására feladta a Tokiói Orvosegyetemen elnyert helyét, mert az iskolába csak olyanok iratkozhattak be, akik nem viseltek fejkontyot. Ez a fejkonty státusz szimbólum volt, és azt tükrözte, hogy az illetõ jónevû okinawai nemesi családból származik. Úgy érezték, ennek elveszítése addigi világuk és szokásrendjük végét jelképezi. Amikor 1888-ban elfogadott egy tanári állást, amelynél elõfeltétel volt, hogy vágassa le kontyát, dühös és összetört szívû szülei kis híján kitagadták.

Funakoshi a következõ harminc évet tanítással és karate edzéssel tölti. Önéletrajzában írja, hogy egyik általás iskolás barátjának az apja Azato Yasutsunénél (1828-1906) kezdte karate-tanulmányait. Akkoriban, A Meiji kormányzat idejében az okinawai harcmûvészeteket nem lehetett nyilvánosan gyakorolni, ezért az edzések éjszakánként zajlottak Azato kertjében. Edzés után Azato gyakran beszélt Funakoshinak a karate lélektani vonatkozásairól, illetve Funakoshi gyakran hallgatta Azato és Itosu mesterek párbeszédét, így sokat tanulhatott a karate mûvészetérõl, mind szellemi, mind fizikai vonatkozásban.
Rövid ideig Azato és Itosu fõ mentora, Sokon Matsumura (1809-1901) irányítása mellett, illetve Kanryo Higaonna (1853-1917) mestertõl is tanult.

Amellett, hogy sok kiváló okinawai mester mellett tanult, állandóan edzette testét.
1892 körül Okinawán a karate gyakorlása fokozatosan nyílttá vált. Itosu és néhány tanítványa bemutatót tartott Shintaro Ogawa, oktatásügyi megbízott részére, aki azt a javaslatot tett, hogy a karatét oktassák az Okinawai Nyilvános Fõiskolán és a helyi Hivatalnokjelöltek Iskoláján. 1901-ben Funakoshi is tartott egy bemutatót Ogawa részére, melynek eredménye, hogy a okinawai iskolákban a karate bekerült a fizikai képzés tanrendjébe. 1906-tól a nyilvános karate bemutatók elterjednek, amiben Funakoshinak jelentõs szerepe van. 1912-ben a Császári Flottától tengerészeket irányítottak Okinawára, hogy karatét tanuljanak.
Funakoshit 1917-ben felkérik, hogy tartson bemutatót Kyotóban a Butokuden-ben, a nagy harcmûvészeti csarnokban. Okinawán kívül valószínûleg ez volt az elsõ hivatalosan támogatott karate bemutató.

1921-ben feladta tanári állását, és a karate fejlesztésének szentelte magát.

1922 májusában a Japán Oktatásügyi Minisztérium támogatta a Tokióban tartott Országos Atlétikai Rendezvényt, amely budo bemutatókat is tartalmazott. A rendezvényre az Okinawai Oktatásügyi Hivatal is kapott meghívót. Ekkor hosszas tanakodás után úgy döntöttek, hogy Funakoshit küldik el Okinawa képviseletében. Funakoshi precízen felkészült a bemutatóra, melynek következménye, hogy Jigoro Kano felkérte õt, hogy tanítson meg a Kodokánon néhány katát. Funakoshi ezt elfogadta, és a Kodokánon való tanítása után is Tokióban marad, hogy ott terjessze a karatét. Feleségéért elküldött valakit, de az asszony Okinawán marad.
Beköltözött a Meisei Juku kollégiumba, itt egy apró kis szobához jutott, amelyet makulátlanul tisztán tartott, de mivel kevés tanítványa volt, nem volt állandó bevétele, így rákényszerült, hogy munkát vállaljon. Szûkös körülményei ellenére 1922 végén megjelentette az elsõ modern karate könyvet, a Ryukyu Kempo-Karate (Ryukyui kínai-kéz ököltechnikák) címû mûvét.

Az 1923. szeptember 1-én bekövetkezett, Nagy Kanto földrengés következtében, néhány tanítványa életét vesztette vagy megsebesült, ezért az edzések abbamaradtak. Amíg a Meisei kollégiumot javították, Hakudo Nakayama (1874-1958), korának talán legkiválóbb karate mester, felajánlotta Funakoshinak, hogy amikor õ nem használja, igénybe veheti dojóját. Funakoshi egyre több tanítványt vonzott, és sorra nyíltak a karate klubok az egyetemeken.

1924 körül bevezetett egy, a Kodokánon használthoz hasonló rangsorolási rendszer, ami szerint a dan fokozatú tanulók fekete övet viseltek. Tanítványai elöl kötötték meg övüket, õ azonban a kínai stílust követve oldalra kötötte a csomót.
Funakoshi 1935-ben új könyvet jelentetett meg, melynek címe: Karate-Do Kyohan (A karate útja: Mesterek kézikönyve). A karate már nem csupán harcmûvészet, hanem Út lett és nem kínai kezet, hanem üres kezet jelentett.

1936-ban megnyitotta elsõ igazi karate dojoját, aminek tanítványai, mesterük tiszteletére a "Shotokan " nevet adták. (A Shoto szélben hullámzó fenyvest jelen, ami Funakoshi írói álneve volt.) Fõ segítõje harmadik fia, (Gigo)Yoshitaka Funakoshi (1907-45) lett.
Funakoshi a fõ hangsúlyt a kata gyakorlására fektette, amivel valamennyi izom és reflex teljes kifejlõdését kívánta elõmozdítani. A kötetlen küzdelem azon a feltételen alapult, hogy egyetlen ütés dönti el a végeredményt (ikken hisatsu).
1945 Funakoshi életének legrosszabb éve a Tokiót ért légitámadások porig rombolták a Shotokánt. Okinawát a meghódítják az amerikai csapatok, 60 000 polgári lakos vesztette életét, felesége Oitába menekült, ahol Funakoshi csatlakozott hozzá. Fia, Gigo meghalt fehérvérûségben. 1947-ben felesége meghalt asztmában. Ezek után szomorúan tér vissza Tokióba, ahol ellentmondásos kapcsolatban él elsõ fiával, Yoshihidel. Ezek ellenére újjáépítette a Shotokan dojot.
1949-ben megalakult Japán Karate Szövetség fõ tanácsadója lett.
A tengerentúlon, az 1950-es években jelentõs mértékben felfokozódott az érdeklõdés a karate iránt. 1953-ban körutat tett az amerikai katonai támaszpontokon. 1954-ben elkészült és világszerte forgalomba került egy Karate-Do címû, angol nyelvû hangalámondásos film, amely bemutatja Funakoshit.
Közel kilencvenéves kort élt meg jó egészségi állapotban, amit a karaténak tulajdonított.
1957. április 26-án hunyt el. Hosszú élete során a shotokan karate erényeit ( bátorság, udvariasság, becsületesség, szerénység és önuralom) testesítette meg.

1922 májusában a Japán Testnevelésügyi Minisztérium az atlétika népszerûsítésére bemutatót szervezett.
Úgy gondolták, a rendezvény sikerét fokozzák azzal, ha valami különleges látványosságot is mutatatnak a mûsorba.
Így került sor Gichin Funakoshi Okinawai Karate mester meghívására.
Funakoshi apró termetû, 155 cm-es ember volt, aki az Okinawai Szövetség, a Shobukai titkáraként mûködött, és amikor a meghívást elfogadta, már 51 éves volt.
A Shuri-te mellett ismerte Hoju, Shito és Uechi ryukat is. Mesterei Yatsutsune Itosu és Itsumura voltak.
A meghívás egy hétre szólt, és amikor Funakoshi a japán partoknál hajózott, még nem is sejthette, hogy szülõföldjét már sosem fogja viszontlátni.
Nagy reményekkel kelt útnak, és közben verset írt.
Így fogja éltetni, továbbfejleszteni a karate igazi lényegét.
"Talán én lettem kiválasztva erre, és ha így van, az istenek elõtt esküszöm, hogy elindítom a karate nagy megújulását."
A bemutató után Jigoro Kano, a dzsúdó megalapítója marasztalta, hogy ne utazzon vissza, hanem kezdjen Japánban tanítani.
Így Funakoshi bemutatókat tartott a Kodokánon (Dzsúdó Fõiskola) és a Budoku-ón (Harci Mûvészeti Kollégium), de nagyon szegényesen élt, és megélhetéséhez szükséges pénzt betûrajzolással teremtette elõ.
1924-ben a Keio Egyetemen megszervezte az elsõ Karate Klubot-, és 1927-ben már három iskolában tanított.
1925-ben Yoshitaka nevû fiával önálló, ötszõnyeges dojót (gyakorlóterem) nyitottak, amit Shotokan-nak neveztek. Három könyvet is írt, de a legfontosabb az 1939-ben megjelent Karate-do instrukciói
A második világháború után 1948-ig Japánban minden harci mûvészettel kapcsolatos tevékenység tiltva volt.
A tilalom feloldása után Funakoshi, bár közeledett a 80. életéve felé, ismét elkezdett tanítani.
A karatéról vallott nézete eltért sok késõbbi követõjétõl.
Szerinte a karate legfontosabb feladata a jellem nevelése, amit a gyakorlatok, fõként a formagyakorlatok egyre koncentráltabb végrehajtásával lehet elérni. A versenyszerû küzdelmet ellenezte, mert szerinte a karate lényege vész el benne.
A gyakorlatok egyre elmélyültebb végrehajtása, ahol a test már étel nélkül engedelmeskedik a pszichikum parancsainak, más feladat, mint a versenyeken pontok után törekedni. Egyébként, "ha egyszer tökéletesen elsajátítottad a formagyakorlatokat, akkor alkalmazni tudod majd a küzdelemben is". De nem a küzdelem a fontos, inkább "törekedj a jellem tökéletesítésére, légy igyekvõ, ismerd el a másikat, õrizkedj az erõszakos tettektõl".
Funakoshi az akkori mestereknél nagyobb intelligenciával rendelkezett, szavakba tudta foglalni a karate elméletét, és olyan rendszert dolgozott ki, ami mások által is érthetõ és követhetõ. Nem hitt a technikákban, az öv feletti rúgásokban, ezért rendszere ilyeneket nem is tartalmazott.
Az Okinawáról hozott formagyakorlatát leegyszerûsítette, de technikai elemekkel változatosabbá tette. A formagyakorlatok nevét is jellemzõbbre változtatta.
Keményen edzett, testét tölgyfa bottal ütötte, hogy erõssé tegye.
Ha a császári palota, a hõsök szentélye elõtt Kodokánnál haladt el, rövid imát mondott. Tanítványai kérdezték, miért imádkozik a Kodokánért. "Nem a Kodokánért imádkozom."
Sosem felejtette el a dzsúdó megalapítója, hogy Japánban tett kezdeti lépéseiben támogatta.
1949-ben híres tanítványával, Masatoshi Nakayamával megalapították a Japán Karate Szövetséget.
1951-ben Funakoshi véleménye dacára bevezették a szabad küzdelmet, és 1957-ben az elsõ hivatalos verseny. Ebben az évben halt meg az öreg mester.
A Shotokan hagyományait legszélesebb körben fõ tanítványa Nakayama terjesztette tovább.
Nakayama 1932-ben, 19 évesen találkozott Funakosival, ekkor kezdett tanulni nála. Huszonkét éves volt, amikor úgy érezte, hogy kétségeit, félelmeit még mindig nem sikerült legyõzni, ezért fordult tanácsért. Funakoshival történt beszélgetése után hamarosan elindult a veszedelmes mongol pusztaságnak.
Hónapot töltött egyedül, félve, éhezve, fázva, de állandó gyakorolva, a Hingon hegységen keresztül.
Mongóliába már egy megváltozott ember érkezett.
1937-ben 10 évre Kínába került, ahol az ottani harci mûvészetekkel is megismerkedett.
"Az elsõ dolog, amit Kínában láttam, az a kínai boksz, elsõ látásra nem nagy hatást gyakorolt rám, mint küzdésmód. Aztán láttam egy oktatót, akinek a karját ilyen gyenge körkörös hárítással törték el. Ekkor gondoltam arra, hogy megnézem a kínai harci mûvészetet. Az idõ haladtával a tapasztaltam, mennyi értékes dolog van benne.
Hosszú ideig egy 80 éves mesterrel gyakoroltam, aki rendkívüli lábai voltak A vele való gyakorlás eredményeként két új rúgást átvettem a karate technikákba: mawashi geri és mikazuki geri).
Munkásságát a szövetség létrehozása, a versenyszabályok kidolgozása, az elsõ verseny megszervezése fémjelzi.
Az igazi karate lényegét mestere szellemében foglalja össze:

"A sport a versenyzõket gyorsan fejleszti. Kemények a fizikai technikák, amíg fiatalok és versenyeznek.
Késõbb azonban a test hanyatlik, és már nem lehet megfelelni a fiatalabb versenyzõk erejéhez, gyorsaságához. A szûk cél felé elérik a csúcsot, majd gyorsan hanyatlani kezdenek.
A karate-do célja nem ilyen szûk, mint a gyõzelem a versenyeken.
A lépcsõn való felfelé haladáshoz lehetne hasonlítani. Amikor a tudat és a test együtt fejlõdik, akkor a tanítvány egyre feljebb kerül. Még ha a test hanyatlik is, a személyiség tovább fejleszthetõ. Ez a folyamat halálig tart, hiszen senki sem tökéletes."

Forrás: http://www.tripolisz.hu


Aikido:

A japán Aikido szót három karakterrel írják, melynek jelentése: az univerzum mozgatóerejével való egyesülés útja (ai: egyesülés, harmónia, azonosulás, szeretet; ki: ôserô, ôsenergia, életerô, vitális energia, szellemi/lelki energia, az összpontosított erô energiája) do: út, mód).

Az aikido egy valódi budo, vagyis harcmûvészet; a japán katonai harci mûvészetek történelmi tradícióiból alakult ki. Komolyan gyakorolva több mint taktika és önvédelmi technikák ismerete: az aikido a lélek tökéletesítésének tudománya.

Az aikidot Ueshiba Morihei fejlesztette ki, akit a világ minden részén több mint egymillió aikido gyakorló O-Sensei (Nagy Mester)-ként ismer. Fiatalemberként rendkívüli harcmûvész volt, a kard, a bot, a lándzsa, és a ju-jitsu mûvészetének mestere. De O-Senseinek komoly szellemi indíttatása volt, és sokat töprengett a mások fölött aratott gyôzelmen alapuló út haszontalanságán.

Egyszerû életmódjával és kitartó gyakorlással eljutott a megvilágosodás pillanatáig, és leküzdötte dilemmáját. Hosszú meditációitól átalakulva, Ueshiba technikai ügyessége a kifinomultság és bámulatba ejtô erô harcmûvészetében bontakozott ki, amely alapjában különbözik a korábbiaktól.

"Az Aikido titka," írta "hogy összhangban legyünk az univerzum mozgásával és az univerzummal magával." O-Sensei úgy tartotta, hogy a budo a szeretet útja, út amellyel le tudjuk gyôzni a konfliktusokat magunkban, és békét teremthetünk a világban, "az univerzum szíve mindenki saját szíve legyen."

Mindig is voltak figyelemre méltó szellemi képességekkel megáldott emberek, de O-Sensei úgy tanította, hogy a valódi tudás nem szerezhetô meg pusztán az értelem által. "Ez nem egyszerû teória," mondta. "Ezt gyakorolnod kell."

Az aikido dinamizmusa

Minden aikido technika lényege egy stabil, erôs középpont körüli körkörös mozgás. Még akkor is, amikor a technika iránya egyenesnek mutatkozik elôre vagy hátrafelé, közelebbi vizsgálat felfedi, hogy az aikidos mozdulatai valójában körkörösek.

Helyesen végrehajtva néhány technika igen látványos, az ellenfél "elszáll" a levegôben. Mások olyanok, mint egy bûvészmutatvány; kicsi, fürge mozdulatok, amik rögzítik a támadót. Mindkettôt az emelôerô, tehetetlenség, gravitáció, centrifugális és centripetális erôk hatásának használatával valósítják meg. Végül is a támadás saját energiája dönti le a támadót.

Természetesen állóképesség növekedés, hajlékonyság, és izomfejlôdés bekövetkezik a gyakorlás eredményeképpen, de a technikák hatékonysága nem függ a fizikai erôtôl; ezért az aikidot bárki gyakorolhatja korra és nemre való tekintet nélkül.

Az aikido gyakorlása:

A budo végsô célja a személyiség átalakítása, harmonikus egyéniségek alkotása. Mégis ritkák a filozofikus beszélgetések a dojoban, az edzôteremben. A hangsúly fôleg a gyakorlaton van: állandó ismétlések során sajátítják el tökéletesen az alapmozdulatokat, idôzítést és légzést.

A tanulók megtanulják megragadni az ellenfél akcióját, és visszairányítani ezt a harci hatékonyság és erô technikáival. Ugyanakkor megtanulnak egyensúlyban maradni bármilyen körülmények között.

A legtöbb gyakorlatot partnerrel csinálják; mindegyikük a saját képességeinek megfelelôen dolgozik, felváltva mint uke (a támadó), és nage (aki fogadja a támadást). Mindkét szerep fontos; mindkettô hozzájárul a felek ügyességének, érzékenységének növeléséhez.

Központ:
Az aikidoka laza testtartásra tesz szert, amiben a testsúly a test fiziológiai középpontjába, az alhasba van irányítva. A gravitáció tovább már nem egy erô, amit le kell gyôzni, hanem segíti és megszilárdítja a testtartást. Ennek következtében a hétköznapi mozgás is könnyedebbé válik.

A központosítás következményei éppúgy szellemiek mint testiek: az életerô megnô, az érzékek élesednek, az egyént kevésbé befolyásolják a mindennapi bosszúságok és kellemetlenségek. Ezt az állapotot Japánban úgy nevezik, hogy harát vagy erôs kit birtokol, belsô képességet, ami segíti az aikido gyakorlóját teljes lehetôségeinek kiaknázásában az élet minden területén.



Shintoizmus:
Shinto papnők:


A történelmi háttér:

A miko tradíciók kialakulása egészen Japán ősideéig nyúlnak vissza. Az ősi időkben azokat a nőket, akik transzba esve, jóslatokat közvetítettek vagy az istenek szavait, sintó papnőknek, másnéven Mikóknak nevezték, viszont ők cseppet sem hasonlítottak a Delphoi jósda papnőire az ókori Görögországból.

Később a mikok szerepét fiatal nők töltötték be, akiknek a feladatuk a Szent Shinto sírhelyek, és templomok gondozása volt. Gyakran papok lányai voltak, akik a kapott szentélyt lányaikra bízták. A mikok kötelességei közé tartozik, hogy ceremóniai táncokon vegyenek részt, és segítsék a papok munkáját különböző ceremóniákon, például házasságkötéseknél.

A tradíciók folytatódnak, és a mikók napjainkban is sok Sintó szentélyben megtalálhatóak.

A mondern időkben a legtöbb Mikó részmunkaidőben dolgozik. A mostani kötelességeik közé tartozik, a szentélyek karbantartása, ceremóniai táncokon való részvétel, az emberek sorsának megjóslása, vagyis a jövendőmondás, és a szentély ajándékboltjainak vezetése.

Elméletileg, a mikóknál elvárás volt, hogy érintetlenek legyenek, habár van kivétel a történelemben. Ez valószínűleg igaz hogy amikor egy nő, aki papnőként, azaz mikóként szolgált férhez ment, felhagyott papnői hivatásával, azért, hogy inkább férjével, és új családjával lehessen. Ez a szabály leginkább a modern időkben lépett életbe, azért mert többen még mindig elhagyják a szentélyt, vagy a papságnál kezdenek el tevékenykedni.


Öltözet:

A hagyományos mikó öltözet a chihaya, ami egy piros bőszárú nadrágból, hakamából, egy fehér kimonó felsőrészből ujjatlan, húzott vállrésszel, rajta piros díszítéssel. Alkalmanként néhány szentély mint a Tsurugaoka Hachiman Szentély Kamakurában, a mikóit más színű ruhába öltözteti. A papnők elsősorban kiengedve, vagy összekötve viselik a hajukat, általában fehér, vagy piros színű szalagot használva.

Mint anime, és mangaszereplők

A Mikók gyakori szereplői a japán mangáknak, és animéknek. A papnők megszokott szereplői ezeknek a történeteknek, és jól megkülönböztethetőek a jellegzetes Mikó ruhájukról. Talán a leggyakoribb momentum a Szentély udvarán söprögető papnő, egy bambszból készült seprűvel a kezében. Néhány romantikus történetben, például a videójátékokban, és a vizuális novellákban a Mikókat általában vonzó, ám nagyon önfejű, temperamentumos lányként mutatják be, akik gyakran korlátozottak, vagy negatív hatással vannak a férfiakra. Sok anime történetben ilyen képet alkotnak a Mikókról.

E hétköznapi elképzelés ellenére, a mangák és az animék a papnőket hősnőként mutatják be, akik spirituális erővel harcolnak a démonok, és szellemek ellen néha mágikus, vagy természetfeletti erő segítségével. Pár történetben a papnők a különböző harci művészetek mesterei, és kitűnően bánnak a tradícionális japán kardokkal, (katana) vagy más szúrófegyverekkel.


Hajaj ha az animésre azt mondtam hogy hosszú akkor most inkább nem szólok semmit!:)

Üdv:Reira-chan





















Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!